Előre félek a csapdahelyzetektől. Sokszor érzem úgy magam, hogy már megint belekerültem egybe és nincs kiút. Tudjátok, az olyanokra gondolok, mint a nyuszikás, hogy, ha van sapka, ha nincs, szívás. A csapdahelyzetek jellegzetessége, hogy ha már benne vagyunk, akkor jó lapítani, mert nincs helyes megoldás. Mostanában fedeztem fel egy másik ilyen csapdahelyzetet, amit leginkább az a vicc jellemez, amikor a vadász a medvét meg akarja mindenképp lőni, de nem jön össze neki.
Az első sikertelen kísérlet után a vadász szív, azaz a medve megbünteti, ami abból áll, hogy orálisan kell a vadásznak a medvét kielégítenie. Mire a vadász még bosszúsabban tér vissza másnap, akkor sem sikerül leteríteni a medvét, megint egy orális büntetés és így tovább, szépen ismételgetik az esetet addig, amíg már a negyedik alkalommal a medve rákérdez, hogy: - Te, vadász, ejszen te sz.pni jársz ide!?
Szóval kísérteties hasonlóság van a fent említett vadász esete és azon gyakori tapasztalataim között, amikor idehaza valamilyenfajta szolgáltatást próbálok rendszeresen igénybevenni. Az még a kisebbik gond, hogy hiányosságok vannak. A bosszantó az, hogy ugyanaz a jelenség előfordul évről évre, és nem próbálnak javítani rajta. Inkább megmagyarázzák, hogy ezt így szoktuk, így van jól, vagy, ha be is ismerik a hiányosságot, akkor sem törekednek a megváltoztatására, lemondóan konstatálják, hogy ez már csak így szokott lenni, és nem sokat lehet segíteni rajta, nem rajtuk múlik.
Valahogy nem megy, nem akar összejönni, hogy az legyen, amit végre én akarok, mint kliens. Az az érzésem egyre inkább, hogy kár is erőltetni, mert a szokásos szo..ás sosem marad el és lassan vagy megszokom vagy még vissza is fognak kérdezni, hogy ha nem tetszik akkor miért is járok ide?
A konkrét esetekre nem térnék ki részletesen, csak dióhéjban annyit, hogy az elmúlt héten két olyan vendéglátóipari egységben voltam ahol, az egyiknél az amúgy széles választékból egyetlen egy féle fagyijuk volt csak (mentás), a másiknál pedig semmilyen alkoholos sör nem volt raktáron, pedig amúgy nagyon széles termékskálát vonultatnak fel az itallapjukon. Mellékesen kint 28 fok meleg volt.
Mindkét helyen megmagyarázták, hogy mi miért nincs és türelmetlenül várták, hogy válasszunk valami mást. A pincérek türelmetlen magatartása, hogy lépjünk túl már a dolgon és ne feszegessük, hogy miért nincs, válasszunk valami másikat, szóval ez nagyon sok mindent elárul a problémához való általános hozzáállásról.
Szemlátomást nem is akarnak változtatni a dolgokon, vagy azt hiszik, hogy nem is tudnak, és ez így jó nekik, legalábbis kényelmesebb, ezt már megszokták, ne mind vacakoljunk annyit, lapozzunk már, ezek olvashatóak ki a magatartásukból.
Én arra döbbentem rá, hogy ezek nem csak egyedi esetek, ez egy tágabb, társadalompszichológiai jelenség, ami jellemzi egész Romániát. Általánosan visszaköszön kisebb vagy nagyobb mértékben mindenütt. Főleg ott látványos, ahol az emberek a kliensekkel érintkeznek, dolgoznak, kiszolgálnak. Általában olyan helyeken ahol az a plusz emberi faktor kellene a probléma megoldáshoz. Nem akarják. Bekapcsolni azt az antennát, egy kicsit odafigyelni a kliensre, egy kis visszacsatoló információt küldeni a „backstage”-nek és simán, könnyedén lehetne venni az akadályokat, fejlődni, egyre jobb szolgáltatásokat nyújtani. Mindenki elégedett volna, mindenki jól járna.
Hogy miről is beszélek én itt? Az általános tehetetlenségről, nemtörődömségről, lemondásról, a dolgok félválról való vételéről, és egyáltalán arról a belénk ivódott szkepticizmusról, hogy ezt másképpen nem lehet csinálni.
Hogy miért is van ez így, itt, minálunk? Miért nem hisszük, hogy másképp is lehet és, miért nem hisszük el, hogy ezt másképp is tudnánk csinálni?
Ezt a jelenséget „tanult tehetetlenségnek” nevezik a társadalompszichológusok. A hatvanas években, amerikai tudósok végeztek is kísérleteket állatokkal (kutyákkal) a jelenség bebizonyításáért. Az állatokat áramütéseknek vetették alá, de előzetesen három csoportra osztva őket különbözőképpen trenírozták. Az első csoportot megtanították, hogy hogyan kerülheti el az áramütést (egy akadály átugrásával átjuthatott a másik ketrecbe), a második csoport nem vett részt semmilyen kiképzésben illetve a harmadik csoport kutyának nem adták meg a lehetőséget az átugráshoz, azaz muszáj volt szenvedjenek és tűrjék az áramütést. Az érdekes dolog akkor történt, amikor a kísérletben, azonos helyzetbe kerültek (mindenkinek meg volt adva a menekülési útvonal), és a harmadik csoport meg sem próbált menekülni az áramütések elől. Legtöbbjük a harmadik csoportból passzív viselkedést mutatott, tűrte az áramütéseket lefeküdt, nyüszített, de meg sem próbált élni a menekülési útvonallal.
A tudósok konklúziója szerint mindhárom állatcsoport az azelőtt tanultakat vitte át a kísérletbe és az szerint cselekedett, azaz ha az első csoport jól boldogult és kimenekült, a második csoportba tartozó állatok már kevésbé, és a harmadik csoport, amelyik ahhoz szokott, hogy elkerülhetetlenek az áramütések és nem változtathat rajta, meg sem próbált megszökni az áramütések elől.
Nos, akkor melyik kísérleti állat-csoporthoz hasonlítunk mi? Medvét játszunk miközben csak tehetetlen, nyüszítő kutyák vagyunk, akik nem igazán tudják irányítani a sorsukat? Nos?...
Igen, sajnos ezek a mi „tanult tehetetlenségeink”. Ugye milyen hülyén nézünk ki ennek a kísérletnek a fényében?! Pedig már ez a helyzet-felismerés is sokat segítene a dolgokon. Így húsz év kísérletezgetés után, ha belátnánk, hogy ez van, nem medvék vagyunk csak azt hisszük magunkról.
A mindennapi életben egyesek csak vállvonogatással jelzik közömbösségük a változtatásokkal szemben, mások pedig valami konzervatív erényt próbálnak faragni belőle, hogy mi így szoktuk és mindenki más hülye, aki nem így szokta.
Mit is hoztunk át az átkosból? Mit nem tudunk levetkőzni? A szo..ás hatalmát? Nem vagyunk képesek a kisujjunkat sem mozdítani, hogy valamit változtassunk, de megmagyarázzuk? Milyen értékek mentén szocializálódtunk, milyen reflexeket őrzünk, és nem akarunk levetkőzni? Játsszuk a liberális piacgazdaságot kommunista reflexekkel. Miért is kell nekünk autonómia, jobban mondva mire, mit akarunk mi vele kezdeni, ilyen magatartással? Az a valami, amit autonómiának hívnak nem valami önrendelkezést jelent? Nahát! Ennyire komplikált lenne mindez?!
Nem, dehogy! Egyszerű! Csak magatartás kérdése az egész. Legyünk nyitottak és próbáljunk megoldásokat keresni. És ha lehet ne mindig a régi elvek mentén. Akit pedig kísért a szokás hatalma, annak pedig javaslom, hogy olykor-olykor helyettesítse ki a „k”-t „p”-re és döntse el, hogy melyik verzió találóbb a helyzetre.
Nos, ennyit a medvejátékról. Lassan nem lesz vadász a szo..áshoz! Es ha már elmentek a „vendég-vadászok” és magunk között maradtunk elgondolkodhatunk azon, hogy mikor melyikünk játsza a medvét, és melyikünk vadásszon.
Nem akarok senkit sem erőltetni, de ha valaki „véletlenül” tapasztalt hasonló csapdahelyzetet akkor azt nyugodtan beírhatja ide, tanuljunk belőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése